14/03/2014

Csiga

Mégpedig kakaós. Mindig is imádtam a puha kiflit és a kakaós csigát. Az a baj, hogy túlságosan is. Mivel Bécsben egyiket sem lehet kapni, így arra gondoltam, hogy megpróbálom legalább az egyiket elkészíteni. Emlékszem, a próba napom előtti szerdán kerestem a recepteket és közben Dead Kennedyst hallgattam, ami sütéshez amúgy is kiváló.

Persze, megint Limara!

Szóval, lelkesen leírtam a receptet és nekiláttam. 

Hozzávalók:

50 dkg finomliszt
csipet só
1 ek tejpor (én elhagytam)
3 ek cukor
1 egész tojás
1 tojás sárgája
2,5 dl tej
2 dkg élesztő
8 dkg olvasztott vaj (amit először olíva olajként írtam le tévedésből, de aztán éreztem hogy valami nem oké)

Kenyérsütő használatát írja a szerző a recept elkészítéséhez, nekünk nincs, így a Kitchen Aiddel dagasztottam meg a tésztát, tehát: az olvasztott vaj kivételével mindent beletettem, majd elindítottam a dagasztást, és körülbelül 10 perc után óvatosan, lassan adagoltam hozzá az olvasztott vajat, majd tovább dagasztottam. Ezután kelesztő tálba került, majd ott a duplájára kelesztettem a tésztát. Lisztezett deszka híján a lisztezett konyhapulton nyújtottam ki, és kb 3mm vastag téglalapot kaptam.

Ezután következett a töltelék:

5 dkg vaj
cukrozatlan kakaópor
porcukor

Felolvasztottam a vajat, majd egy ecsettel megkentem vele a kinyújtott tésztát. Egy szita segítségével meghintettem kakaóporral, úgy, hogy betakarja a tésztát és az sehol se látszódjon át, ahogy a recept írta. Ezután porcukrot szitáltam a kakaóporra, ezzel sem spóroltam. A hosszabb oldalától feltekertem és körülbelül 2 ujjnyi vastag szeletekre vágtam. Kétféle sütési módot említ a szerző, én a másodikat választottam, tehát viszonylag távol helyeztem el őket egymástól, majd 30 percig hagytam őket kelni ebben az állapotban. (A csigák az oldalukra kerültek.) A sütőt előmelegítettem 180 fokra és 20 perc alatt készre sütöttem őket. Ezalatt kényelmesen megittam egy pohár bort és mikor megsültek, a tetejüket megkentem egy kis tejjel összekevert vaníliás cukorral, még forrón. Kikapcsoltam a Dead Kennedyst és percekig csak élveztem a friss kakaóscsiga illatát, majd mint mindent, ezt is gondosan lefotóztam. Este pedig annak örültem, hogy pozitív fogadtatásra talált a kakaóscsiga elkészítésének ötlete. Aztán alig aludtam, mert másnap reggel 10-kor mentem próbanapra.








13/03/2014

Brownie, te csodás!

Egy másik pofonegyszerű édesség, amivel mindig garantált a siker, főleg ha a Mami diójából is kerül bele, akinek nem lehetek elég hálás a sok dióért. Bár nem a Klapka féle dióültetvény méretekben gondolkodunk, mindig kapunk egy nagyobb csomaggal.

Hozzávalók:

190g vaj
190g jó minőségű étcsokoládé
3 nagy tojás
250g finomszemű kristálycukor
115g finomliszt
150g vágott dióbél

1. Előmelegítem a sütőt 180 fokra, kibélelek egy kisebb tepsit sütőpapírral.
2. A vajat és az összetördelt csokoládét vízgőz felett összeolvasztom, majd hagyom kihűlni.
3. Egy tálban kikeverem a tojásokat a cukorral, habosra.
4. Egy másik tálban kimérek 115 g finomlisztet, ahhoz hozzáadok egy csipet sót.
5. Amikor a csokis massza kihűlt, hozzákeverem először a cukros masszát, mikor egyneművé válik, a lisztet  is.
6. Belekanalazom a tepsibe, majd 25 percig sütöm.



Másfél nap múlva pedig a morzsákat eszem egy kis villával a Jóbarátok közben, vagy jószívű vagyok és megosztom azokat is a Kornéllal. És általában az vagyok.

Áfonya a sajttortában

Van egy füzetem, amit arra használok, hogy számomra kedves recepteket írjak bele, mert bár a digitális technika korát éljük, nekem mégis úgy szépek, ha leírom őket. Tollal.

Mivel szeretjük a klasszikus sajttortát, így arra gondoltam, készítek egyet, de ezúttal szerettem volna, ha gyümölcs is kerül bele. Így találtam rá az egyik kedvenc bloggeremnél, Limaránál erre az egyszerű, de nagyszerű receptre, ami okozott egy kellemes kis délutánt, és reggelt. Aztán hamar elfogyott.


Az igazsághoz hozzátartozik és még időben észbekaptam, hogy le kellene fényképezni, de sajnos egy picikét már sikerült belevágnom a bal oldalába. 

A recept a következő:

- 175g keksz
- 75g olvasztott vaj
- 25 dkg áfonya
- 450g krémsajt 
- 150g barna cukor
- 4 tojás

1. A kekszet apróra törjük, majd elkeverjük az olvasztott vajjal.
2. Egy 25 cm-es, kapcsos tortaformát kibélelünk sütőpapírral és erre simítjuk a kekszet.
3. Elhelyezzük rajta az áfonyát is, majd a hűtőbe tesszük, míg elkészül a krém.
4. A krémsajtot a cukorral, tojásokkal simára keverjük, majd a lehűtött kekszes alapra önjük.
5. 180 fokos sütőben 40 percig sütjük. 

Borzasztóan egyszerű, finom desszert, egyesek reggelire is képesek fogyasztani. De nekik készül, szeretettel.



Á la minute

Ez az a kifejezés, amelyet az elmúlt 5 hónapban gyakran a metrón utazva éjjelente hazafelé félálomban is hallottam.

De kezdjük az elején: miután elköszöntem a pubtól, még azon a héten elküldtem az önéletrajzomat egy étterembe, amely tavaly márciusban nyílt, tehát jelenleg éppen egy éve van nyitva. A belváros szívében diszkréten megbújó épület üvegajtaján csak egy nagyon visszafogott felirat jelzi, hogy jó helyen vagyok. A hátizsákomban minden benne van, amit az első próba napomra vinnem kell, persze rettenetesen izgulok. De nincs mit tenni, az ajtó szó szerint nyitva áll, be kell mennem. Legbarátságosabb énemet veszem elő, mikor az első fiúnak igyekszem bemutatkozni, aki elég bután néz rám, majd kiderül, az ijedtség oka az, hogy ő bizony nem beszél németül. Hamar rájövök, hogy itt ez nem gond és hogy barátságosnak sem kell lenni. 

Az ebéd szervíz minden nap 12 órától 15 óráig tart, a cukrászt kivéve (aki nem cukrász, csak ezt a pályát szánta neki a séf) mindenki 9-kor érkezik, ő az első, reggel 8-kor nyitja a konyhát. A séfhelyettes nő megmutatja hol tudok átöltözni, kapok egy fekete kabátot, kötényt, rászorít a fejemre egy papír sapkát és indulhat a móka. A mosogató előtti pulton kell dolgoznom, velem szemben a húsos pálya, középen a főzősziget, mellette a köretes pálya, a konyha másik végén a desszert. Elől a tálaló, a vendégtérben pedig az előételek készülnek. Zöldséget hámozok, hűtőt mosok, árut pakolok, le - fel szaladgálok, szemetet ürítek, pultot takarítok, míg 1 hónap után rám bízzák az amuse gueule és a petit fours elkészítését, majd kiugrom a bőrömből. Boldog vagyok, mert a petit fours egy csokoládé bonbonból, egy gyümölcs ízesítésű financierből és úgynevezett schaumrolle-ből áll, amely habbal van megtöltve és azt hiszem, egy teherrel kevesebb nyomja így a cukrász vállát, mert már az első hetemen láttam, hogy ő nem szereti, azt amit csinál. Valóban, nehéz pálya az övé, hiszen a kenyérrel is neki kell foglalkoznia, de erről később. A séffel csak ebéd előtt 10 perccel találkozom, majd délután leülünk egy rövid beszélgetésre, ahol elmondom neki, hogy soha nem jártam tradicionális szakács iskolába sem otthon, sem pedig Ausztriában. Tőle szeretnék tanulni, majd kötünk egy egyezséget, hogy kapok 2 hét próbaidőt és aztán meglátjuk, maradok e vagy sem. 

Az első két hét hamar elrepül, mivel a 14. munkanapomon senki nem jelzi, hogy adjam vissza a kötényt és a kabátot, gondoltam, maradhatok. Az első esti szervízemen inkább csak megfigyelő álláspontba helyeznek, én szorgalmasan figyelek, írok, ha van időm, szaladgálok a lépcsőn le - fel, ha bármi kell. De nem ámítok senkit, katasztrofális dolgokat műveltem. Amíg nem láttam át, tulajdonképpen mi és hogyan logikus, pontosan mire kell figyelnem, amíg nem tanultam meg összpontosítani, keservesek voltak a mindennapok. Sok apróbb baleset, mondjuk a szeletelő géppel, hámozás közben, a forró vajjal, a Thermomixerrel (?!), de a séfhelyettes végtelen türelemmel segített át ezeken. 1 hónap múlva aztán közölte a séf, hogy attól a naptól fogva délben és esténként már kinn fogok dolgozni az előétel pályán, GYORSAN. Nem tehettem mást, mint azt, hogy megpróbáltam, de beletellt pár napba, míg sikerült felvennem a ritmust. 

Nagyjából a 6. hetem környékén elkezdtek szivárogni a próba napos szakácsok. Volt, aki 1 napig maradt, volt aki csak fél napig, sőt olyan is volt, aki csak beköszönt. Egy nap jött egy srác, akitől még ma is kiráz a hideg. Szóval egy tipikus nagyszájú, okoskodó kis görény volt (nem tudok rá jobb kifejezést), aki megkeserítette a mindennapjaimat. Folyton ordibált velem, állandóan parancsolgatott, zaklatott, hogy csináljam meg ezt, csináljam meg azt, ha látta, hogy máson dolgozom, akkor is. A legdurvább eset az volt, amikor épp uborkát szeleteltem, megállt mellettem és folyamatosan duruzsolt, hogy ez kellene még neki este 6-ig, az kellene még... Szóltam neki, hogy rendben van, várjon, amíg ezt befejezem, de közben valamiért le kellett mennem a raktárba. Előtte azt is mondtam neki, hogy elvágta a kezét, kösse be legyen szíves. Mire felértem felszeletelte az uborkát amin dolgoztam, hogy hamarabb tudjam az általa rám szabott feladatot végezni, de ahelyett hogy bekötötte volna a kezét ahogy mondtam, véres kézzel állt neki szeletelni és a késemet véresen a vágódeszkán hagyta. Ez volt az a pont, amikor - bár a commis az utolsó ember a konyhán, és nem ajánlatos felemelnie a hangját - annyira kiakadtam, hogy a séfhelyettes előtt kiabáltam vele, hogy ez nem normális dolog. Egy "bocs" lett a vége. Novemberben aztán egy esti szervíz után eltörte a kisujját, így többet nem jött dolgozni. Pár hete összefutottam vele a városban, és akkor azt mondta, nem is tervezte hogy visszajön, mert ő seggfejeknek nem dolgozik, és szerinte a séf egy oltári nagy seggfej.

Oldalakat tudnék megtölteni azokkal a dolgokkal, amik egy-egy munkanap alatt történtek, azt hiszem ez minden konyhán így van. De talán desszert pálya volt a legfurcsább. Azt a pályát egy fiú egyedül csinálta, és az volt a titkos tervem, hogy a januári 10 napos szünet után megkérem a séfet, hadd kerüljek át hozzá. Ezzel csak az volt a gond, hogy a fiú, akivel az előételeket csináltam nem jött többé dolgozni a szünet után, közben a húsos pályát is elhagyták, de ott szerencsére megvolt az utánpótlás, így nem mehettem át, sőt nem is volt alkalmam megkérdezni sem. Szóval maradtam a helyemen, jött két szakács sztázsolni, az egyikükkel dolgoztam 2 hétig, remek volt, korából és tapasztalatából adódóan inkább ő tanított engem.

Mivel commis voltam, nem mehetett ki úgy tányér, hogy a séfhelyettes ne ellenőrizze le, de ez természetes. Miután kiment az összes előétel hátramentem és a desszerteknél segítettem, ami nekem nagy öröm volt. Persze, a cukrász rettentően utált, mert millió kérdésem volt hozzá (természetesen nem a szervíz közben), azonban soha nem magyarázott el semmit. Sőt, jobban belegondolva, a tálalást úgy tanultam meg, hogy figyeltem, mit csinál, aztán a saját eszemre hagyatkoztam. Észrevette, hogy már ismerem a tányérokat, onnantól kezdve amint én a pályán voltam ő leginkább azzal foglalkozott, hogy amikor azt látta, hogy a séf figyel, kritizáljon, amikor pedig senki nem ellenőrzött minket, csak állt egy helyben és várta hogy elé tegyem a kész tányért, amiről már csak a sorbet hiányzik. Soha nem hagyatkozott a saját ötleteire, ő az a típus, akinek kiadják a feladatot és végrehajtja. Az ebéd menühöz a desszert (kétféle) 1 hétig ugyanaz volt, a menü minden nap változott, de soha nem tett javaslatot a desszertre, mindig megvárta, míg a séfhelyettes megmondja neki, hogy mit kell csinálni. A szilveszteri menü csokoládé desszertjét képtelen volt önállóan egy receptből elkészíteni. Az egyik fiú szerint, aki 1 hónap után felmondott, idézem, "ennek a srácnak születése óta burnout-ja van". Lehet benne valami.

Egy munkanapom reggel 9-től átlag éjfélig, fél 1-ig tartott, kezdetben 1 óra, később maximum 20 perc szünettel. Talán a sok együtt töltött időnek "köszönhetően", nem alakultak ki mély barátságok a konyhán, sőt. Megesett, hogy ugyanannál a gyrososnál ettünk, vagy ittunk valamit, de mindenki egyedül és csak egymásra kellett néznünk, hogy tudjuk, senki nem kíváncsi a másikra. Ha volt személyzeti ebéd, mindenki egyedül igyekezett enni, hogy azalatt a 10-20 perc alatt némi társadalmi életet tudjon élni a mobilja segítségével. Vagy szimplán csak élvezte a csendet. A kedvenc helyem a mosogató mögötti eldugott kis zug, ahol egy láda tetején telepedtem le, és általában ott ettem. Mivel kicsi vagyok, én voltam az egyetlen, aki kényelmesen elfért ott. 

Rengeteg mindent láttam és tanultam, de leginkább azt, hogy erősnek kell lenni, ha valamit igazán szeretnénk. Az esti szervíz mindig rendkívül stresszes volt, gyakorlatilag 18:30-tól 23 óráig folyamatos kiabálás, csütörtöktől felfelé, bár minden este teltházas volt. Megtanultam, hogy nem állhatok tanácstalanul egy percig sem, folyamatosan pörögnie kell az agyamnak, mert senki nem fog kézenfogni és segíteni. Én azt hiszem, nagyon idealista módon közelítettem meg ezt az egészet. A csapatmunka a séfhelyettessel kiválóan működött, de valahogy a többiek nem voltak vevők rá. Tulajdonképpen ment egymás taposása két perc figyelemért. Mivel hozzájuk képest még (hangsúlyozom, még) gyenge vagyok, gyakran én maradtam alul. A lelki része a dolognak annyiban volt csak megterhelő, hogy soha nem tudtam, milyen nap lesz. Ha egyik nap valamit jól csináltam, a következő nap ugyanaz biztosan borzalmas volt. És nagyon elhanyagolva éreztem a cukrászatot, méltánytalanul. Számomra a desszert az étkezés koronája. Ha végigeszel egy 6 fogásos menüt, biztosan a desszertre fogsz leginkább emlékezni, annak kell leginkább maradandónak lennie, hiszen annyi inger ér, annyi információt kapsz a köztes fogásokban, hogy lehetetlen mindegyiket feldolgozni. Én ezt vallom, ennek tükrében akartam dolgozni, de azt éreztem, folyton falakba ütközöm. Mivel még nincs olyan nagy tapasztalatom, nem igazán vettek komolyan, leginkább a cukrász fiún éreztem, hogy a pokolba kíván, mikor megkérdeztem, hogy ezt miért így csinálja, vagy hogy mikor lesz ez és ez tökéletes. A válasz mindig az volt, hogy "majd, ha kész lesz." Ha az arányokról érdeklődtem mindig adott egy kinyomtatott receptet, hogy "nesze, itt van, most már hagynál végre dolgozni?!"

A séf zsenialitása azonban megkérdőjelezhetetlen. Az étterem, nyitvatartásának első évében kapott egy Michelin csillagot. Én nagyon örültem. /Folytatás lehet, hogy következik./


Rugelach és a boros üveg

Nagyon érdekel a zsidó konyha, és egyik délután arra gondoltam, rugelachot szeretnék sütni. Elkezdtem recepteket keresni a neten, így találtam rá az általam egyik leginkább olvasott blogon erre a változatra.

Mivel nincs se sodrófám, se gyúródeszkám jobbára marad a konyhapult és a jól bevált boros üveg (jobb helyeken befőttes üveggel is csinálják), ha tésztát szeretnék nyújtani. (Nem panaszkodom!) Mivel ez volt életem első rugelach próbálkozása nem voltam kellőképp felkészülve arra, hogy a tészta nehezen megmunkálható, ennyire könnyen szakad. 

Hozzávalók:

12 dkg krémsajt (én Philadelphiát használtam)
12 dkg puha vaj
4,5 dkg porcukor
15 dkg liszt
csipet só

Töltelék:

5 dkg barna cukor
2 ek sima cukor
1/2 kk. őrölt kardamom
10 dkg hámozott pisztácia, durvára vágva
6 ek. feketeribizli lekvár (plusz kettő, kóstolásképp, csak az íze miatt, de akkor már 3, mert annyira finom)

Tetejére:

1 tojás
2 ek. tej

A sütőt előmelegítettem 180 fokra, ezután összedolgoztam a krémsajtot, cukrot és a vajat. Hozzáadtam a sót és a lisztet, majd összegyúrtam. Korongot formáztam belőle és 1 órára fóliában a hűtőbe tettem pihenni. Miután kivettem, kettévágtam és téglalap formájúra nyújtottam. Eddig csodásan hangzik. Közben lisztfelhő, hiszen a tészta nagyon könnyen szakad.

A töltelékhez összekevertem a cukrot a kardamommal, majd az őrölt pisztáciával, megkentem a téglalapokat 3-3 kanál lekvárral, majd elosztottam rajta az egyéb tölteléket. Hosszában feltekertem, majd körülbelül 6 cm-es szeleteket vágtam belőle, végül megkentem a tej és tojás keverékével a tetejüket és 25 percig sütöttem.

A végreredmény:


Új kezdetek

Az elmúlt időszakban rengeteg minden történt, a blogot kissé el is hanyagoltuk. Még októberben elkezdtem dolgozni egy étteremben, amely azóta 1 Michelin csillaggal gazdagodott, az utolsó dolog, amire a hétköznapokban időm és energiám lett volna, az az írás, és ez hétvégente sem volt másképp. Végleg eldöntöttem, hogy a cukrász pályán akarok dolgozni, beszereztünk pár új szakácskönyvet, és a Larousse Lexikont (végre) magyarul (is)! Kipróbáltuk a Borkonyhát, hétfőn, szerdán pedig jött a hír, ők a 3. csillaggal kitüntetett étterem Magyarországon. Részt vettünk a március 10. Gasztrokiállításon, ettünk a Dom Beislben, felfedeztük a Labstellét, a Mottót, voltunk a Meiereiban, megtaláltuk a város eddigi legjobb pho levesét, burgerét, sütöttem rugelachot rengeteg lekvárral, Michel Roux- féle tészta recept alapján születésnapi csokoládé tortát, Kornél 26 éves lett, már 1 éve a Hill-ben dolgozik, volt szerencsém náluk vacsorázni és minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy életem legjobb vacsoraélményei között dobogós helyen szerepel az az este.

Ennyi dióhéjban. A tegnapi Michelin csillag eső után az a kósza ötletem támadt, vajon milyen lenne végigenni a világ kitüntetett éttermeit. Ezen felbuzdulva kitaláltuk, hogy mostantól sokkal több figyelmet szentelünk az éttermeknek a blogon. Tehát a lényeg továbbra sem változik, csak kicsit kiegészül. Azt hiszem, ez a mánia (?) kezd kicsit elhatalmasodni rajtunk, mert egy jó ebéd egy finom borral nagyobb örömet okoz számomra, mint a ruhavásárlás és a könyvespolcon gyakorlatilag nem fér el több szakácskönyv, így nincs más hátra, új polcot, polcokat kell vásárolnunk. 




Hello, Charlie!

Április (aktuális, mi?). A jól bevált, "hahó, vegyél fel tanulni a konyhádba, kérlek szépen" üzenetet küldözgetve a város éttermeibe, - persze szofisztikáltabb stílusban -  telnek a napjaim. Kétségbeejtő, hogy egy séf sem csenget reggel fél 7-kor, hogy azonnal induljak az éttermébe dolgozni. Persze, utóbbi csak vicc. Szóval, hosszas keresgélés után arra jutottam, hogy a Falstaff lesz a legjobb barátom. Na, ez az igazán kétségbeejtő. Szóval, ABC sorrendben elkezdtem a város összes, 80 pont feletti éttermébe elküldeni az önéletrajzomat. Egy hely különösen felkeltette az érdeklődésemet, mert azelőtt azt a kifejezést, hogy "gourmet pub kitchen" csak Heston Blumenthallal kapcsolatban hallottam. Kissé elébe vágva a történetnek elárulom, ez nem tündérmese, és valóban túl szép lett volna, ha minden a terv szerint alakul. De talán ez az élet egyik szépsége. Bár ételek tekintetében valóban kreatív és újszerű konyhát visznek, nagy sikerrel, a megvalósításban már mutatkoznak apró akadályok. A konyha apró, ami elsőre nem feltűnő, viszont ha egyszerre hatan dolgozunk benne már kezd úrrá lenni az emberen a szorongás, de mindent egybevéve izgalmas munka folyik az ajtók mögött, amibe volt szerencsém bepillantani.

Szóval, nagy meglepetésemre válaszoltak és behívtak egy interjúra. Maga a pub az egyetemtől nem messze található, a Sigmund Freud park mellett, egy régi mozival szemben. Hangulatos kis környék, éjszaka pezseg az élet. Azt hiszem este 6-kor volt az interjú, egy igazán markáns megjelenésű középkorú férfival, Leoval aki, mint mások már oly sokszor felajánlotta, hogy dolgozzak az étteremben, de a front houseban és ne a konyhában. Mondtam, hogy csak és kizárólag konyhai pozíció érdekel. Szóval, egy repi sörrel gazdagodva, kissé csalódottan sétáltam hazafelé, és azon gondolkoztam, vajon miért nem nézi ki belőlem senki azt, hogy képes vagyok egy konyhán dolgozni? 

Aztán, ahogyan az a filmekben lenni szokott, két héttel később megcsörrent a mobilom és nagy csörömpölés és csattogás közepette beleszólt egy férfi hang, az étterem séfje. Megbeszéltünk egy újabb időpontot, ahol nagy megdöbbenésemre egy rendkívül fiatal, hátizsákos fiú jelent meg és azt mondta, ad egy lehetőséget. Bár utólag megtudtam, sok reményt senki nem fűzött hozzám az önéletrajzom alapján, mivel fényképet is csatolni kellett, ha a születési dátumomat nem figyelte valaki, átlag 17 évesnek néztek, ez később, az új kollégák érkezésével sem változott. Sőt, olyan pincér is akadt, aki megkérdezte mit szólnak a szüleim ahhoz, hogy ha késő estig kell dolgoznom. De volt olyan helyzet is, hogy az egyik szállító azt mondta, kiskorú nem írhatja át az átvételi papírt.

Május. Próba, próba, próba. Oké, maradsz! A nyári project még nem indult útjára, hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy 5 fiúval kell felvennem a versenyt, ki kell nyitnom a számat, ha mondani akarok valamit, hangosan kell beszélnem. Ja, és hogy nem vagyok lány. Legalábbis a konyhában nem. Emlékszem, amikor először találkoztam a sous cheffel ezt mondta nekem, "hello, örülök hogy megismertelek, mostantól fiú vagy." Kedves, nem igaz? Hát persze hogy az, alig vártam! Persze az ún. fiú létemnek voltak kellemetlenebb vonzatai, ilyen például a pakolás. Amikor megérkezett az áru reggelente, segítenem kellett pakolni a srácoknak, vagy le-fel vinni a lépcsőn a dolgokat. Az első időkben roppant kíméletesek voltak velem. 8 órás munkanap, plusz szabadnapok, türelem. De eljött a június.

Szóval június, a nagy nyári project, a második étterem, egy ún. pop-up restaurant a Duna parton egy és ugyanazon személyzettel, plusz a pub konyha. Belátták, ez csak úgy működik, ha az étlapot leegyszerűsítik a pubban is. Szóval elkezdődött a rohanás, ami aztán az egész nyarunkat végigkísérte. Hatalmas népszerűségnek örvendett a Duna parton lévő étterem, aminek kialakulásában, magában a folyamatban én is részt vehettem. Ott voltam az első estén, mikor kinyitottunk, a sajtófotózáson, láttam a konyhát, amikor még minden kezdetleges volt és gyakorlatilag deszkákból összetákolt asztalokon készítettünk elő mindent. Aztán szépen lassan, az idő előrehaladtával minden kialakult. Persze, bővült a személyzet is, a kis magyar csapat is. Mert bárhol vagy a világon, szerintem mindenhol találkozol magyarokkal. És eljöttek a 15 órás munkanapok, egy szabadnapos hetek. Szerintem, bár sokszor voltunk irtó fáradtak, a maga módján mindenki élvezte. Legalábbis a nyár elején. Július felé éreztük, hogy kezd egy kissé túlnőni rajtunk a "Baby" és a magam részéről, felfalni. Persze voltak hajtós és kevésbé hajtós napok. De a siker szerintem mindenki várakozását felűlmúlta. Szerettem azt, hogy mindent mi készítettünk. Azt, hogy a zsemle, az enyém. Hogy képes voltam napi 450, vagy 500 darabot is megsütni. Persze sokak számára ez unalmasan és bénán hangzik, de én azt gondolom, fontos, hogy örömünket leljük abban, amit csinálunk. Persze hazudnék, ha azt mondanám nem dobtam ki 100-at a szemétbe és nem mondtam volna egyszer sem, hogy utálom őket és nem készítek többet. Később reggelente mindig én nyitottam a konyhát, én találkoztam elsőként a szállítókkal. és ami azt illeti, megerősödtem. Minden szempontból. Mondanom sem kell, hogy commisként minden, a többiek számára kellemetlen, vagy sziszifuszi munka az enyém lett, én szaladtam a boltba, ha kifogytunk valamiből és aznap már nem tudtunk szerezni, vagy futottam a Naschmarktra "Dolce Latte" kéksajtért, vagy nekem kellett vasárnap korán felkelni és listával az összesen három bolt valamelyikébe elrohanni, amelyik vasárnap is nyitva van, mert keveset rendeltek valamiből és persze engem szidtak le, ha nem tudtam olyat venni, amilyen igazából tökéletes lett volna. Nagy szívfájdalmam, hogy keveset dolgoztam este, a szervízben. Ahogy bővült a csapat, mindenkinek meg lett a maga feladata és én általában korán kezdtem és kora este végeztem. Persze ennek is meg volt a maga előnye, ha azt vesszük, hogy több időm volt mindenre és kicsit kevesebbet kellett sietnem, de gyakran a kora reggel átcsúszott este 8-9 órára, szóval akadtak napok, amikor 10-15 órát is a munkahelyemen voltam. Egy Magyar Konyhában megjelent cikkben olvastam, hogy Christian Petzt azt mondta a magyar kuktájáról, hogy "teher alatt nő a pálma." Nos, nagy igazság. Nem ez az a szakma, ahol 8,5 óra után elköszönsz a kollégáidtól. Meg kellett küzdenem továbbá azzal a "remek" tulajdonságommal, hogy elég sok mindent a szívemre veszek. Egy-egy stresszes estén, amikor elhatalmasodott a káosz és a séf kiabált velem, nos hát, előfordult, hogy egy 5 perc és jövök mondat után a klotyón ülve sírtam és valami irtó irritáló kéztörlővel töröltem le a könnycseppeimet, amitől vörösre dagadt az egész fejem, szóval valószínűleg a szemben lévő étterem mosogatója is látta, hogy sírtam. Nem is én lennék. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a srácok rendesek velem. Erik, a kollégám a nyár nagy részét a pubban töltötte egyedül egy mosogatóval este, de arra mindig volt gondja, hogy valami finomat vacsorázzam. A munka mellett számos új embert ismertem meg, különböző országokból. Ez rengeteget segít hogy kicsit toleránsabb és elfogadóbb legyek az emberekkel szemben. Na, nem festek semmit rózsaszínre, olyan nincs hogy mindenkivel egyformán jóban van valaki, de meg lehet próbálni együtt dolgozni egy közös célért, és különben sem kell mindenkivel meginni egy sört munka után. Azt kell mondjam, hamar elrepült ez a nyár.

A szeptember pedig végre elhozta azt, amit szerintem titkon mindenki várt: végre visszatért a black pudding, az irish lamb, a scottish salmon, az eton mess és még sorolhatnám



                                                         Fotók: charlieps.wordpress.com

....

Hosszú hallgatás és egy piszkozatban hagyott "Charlie" cikk után újra jelentkezünk. Folytatván a történetet, ami az eton mess-el ért véget azt kell mondanom, hogy októberben búcsút intettem Charlienak, majd kicsit más vizekre eveztem, egészen pontosan a fine dining felé, ami külön megér egy bejegyzést, azt hiszem. Ki kell egészítenem még annyival, hogy a konyha a legfrisseb Gault & Millauban megkapta az első szakács sapkáját. Megérdemelték.